Első fejezet

 Első fejezet
Január 7. szerda

~

Hideg van… Már alig van pénzünk tüzelőanyagra is. A zord idő szele a csontomig hatol… Húgom iskolában van, apám dolgozik. Csak én vagyok itthon, beteg édesanyámmal. Ilyenkor még nem fűtünk. Csak este. Így talán kihúzzuk tavaszig az itt-ott összeszedett ágakkal, reklámújságokkal és a szomszédoktól kapott néhány darab fával. Míg kicsiny családom másik két tagja távol van, addig én anyámnak segítek, ha kell, ápolom.

A továbbtanulásról már lemondtam. Muszáj volt. Régen kezdődött. Régen jobb volt. Régen más volt. Édesapámnak jól fizető állása volt egy cégnél. Irodán dolgozott. Anyukámon a betegség egyetlen jele sem mutatkozott, fittnek érezte magát, és egy neves étteremben, szakácsként boldogította a vendégeket. Elismerték a munkáját, főztjét majdhogynem egy egész ország dicsőítette… Húgom imádta az óvodát. Én pedig rendesen jártam iskolába, mindent megkaptam, amit szerettem volna, és kitűnő bizonyítvánnyal ábrándoztam a híresebbnél híresebb egyetemekről. De mára ez már mind csak álomszerű kép. Egy halvány emlékfoszlány életem boldog részéből. A valóság ennél sokkal kegyetlenebb. Az általános iskola után nem tudtam középiskolába menni, így az egyetem sem jöhet már többet szóba. Miután anyunál emlőrákot diagnosztizáltak - hogy apu tudjon dolgozni - , én maradtam itthon ápolgatni, támogatni a felépülésben. Bár az orvosok hat hónapnál nem jósoltak neki többet, ő erős volt, és már két éve annak, hogy ez az egész kiderült. Kitartó, és hisz abban, hogy egyszer újra kedvére főzhet, a gyengeségtől nem ejti ki a kezéből a serpenyőt, és legyőzi a kórt.

Aput a sok kihagyás miatt – anyu kórházba szállítása, éjjeli őrködések mellette, emiatt reggeli késések – eltanácsolták a cégtől, és azóta megalázó, alkalmi munkákból és segélyekből élünk.
Nincsenek divatos ruháim, nincs millió sminkem, és még ételre is alig futja. Viszont van egy összetartó, meleg szeretetet adó családom. De egyszerűen nem bírom nézni, ahogy halálos beteg anyukám négy takaró alatt is vacog az ágyban… Ahogy apám a munkából hazaérve az őt érő megalázások és az ez elleni tehetetlensége miatt dühével és könnyeivel küszköd… Ahogy a már második osztályos húgom sírva jön haza az iskolából, mert a helyzetünk miatt folyamatosan csúfolják… S, hogy szeretteimet megkíméljem a további szenvedéstől, drasztikus lépésre szántam el magam.